A pandémia kezdete óta világszinten rohamosan emelkedik a mentális betegséggel kezeltek száma. A helyzet komolyságát mutatja, hogy szakmai fórumokon már arról cikkeznek, hogy a Covid-19 járvány után egy új, pszichodémiás krízissel kell szembenéznünk. Mit tegyen a mediátor, ha a mediációban mentális betegséggel érintett személy vesz részt? Lehet egyáltalán mediálni ilyen esetben? A kérdésre a jogszabályi háttérből kiindulva a pszichiáter szakorvos gyakorlati útmutatója segítségével keressük a válaszokat.

Az elmúlt években a Covid-19 pandémiának köszönhetően jelentős társadalmi-gazdasági változások mentek végbe, globálisan és lokálisan is, amelyek az egyén szintjét, mindennapjait is érintették. A változásokhoz, a bizonytalansághoz nehéz alkalmazkodni. Vélhetően ezzel is összefüggésben áll, hogy a statisztikák szerint folyamatosan nő a mentális betegséggel kezeltek száma. Kutatások szerint a kóros szorongással, illetve depresszióval élők száma a pandémia alatt megduplázódott, illetve megháromszorozódott. Ez pedig magával hozta, hogy a mediáció során is egyre gyakrabban szembesülhetünk olyan helyzettel, hogy a felek valamelyike, vagy akár mindegyike valamilyen mentális betegséggel érintett. Miután mediátorként nem rendelkezünk feltétlenül pszichológiai, illetve pszichiátriai ismeretekkel, és nem is feladatunk diagnózist felállítani és főként bármilyen terápiát alkalmazni, felmerül a kérdés, hogy ilyen esetben egyáltalán lehet-e mediálni, és ha igen, mediátorként hogyan kezeljük a helyzetet.

A kérdés megválaszolásában dr. Hanyu Titanilla pszichiáter szakorvos lesz a segítségünkre, aki a saját szakterülete szemszögéből oszt meg velünk néhány hasznos gyakorlati tudnivalót.

I. Mielőtt azonban belevágnánk a témába, először is nézzük meg, hogy mit mond a kérdésről a jog, illetve a közvetítői szakma szabályai számunkra.

A mediátorok tevékenységét szabályozó törvény – a közvetítői tevékenységről szóló 2002. évi LV. tv. (Kvtv.) – alapján közvetíteni csak olyan természetes személyek között lehet, akik polgári jogvita alanyai lehetnek, vagyis cselekvőképesek, illetve korlátozott cselekvőképesség esetén olyan témakörben, amely tekintetében a mediációban részt vevő személy cselekvőképessége nem korlátozott.

A másik kiindulópont az önkéntesség elve lehet, miszerint a mediációban a felek részvétele önkéntes. Amennyiben azonban valamelyik fél belátási képessége mentális betegsége folytán nem teljes, az önkéntesség is megkérdőjeleződik.

Kockázatként továbbá számolni kell azzal, hogy amennyiben a mediációt olyan résztvevővel folytatjuk, aki a fentiek alapján a közvetítésben nem vehetne részt, az – azon túl, hogy etikailag is aggályos, – az esetlegesen megkötött megállapodás érvénytelenségét jelentheti.

Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy amennyiben a mediációnak jogi-etikai akadálya nincsen, úgy önmagában az, hogy valaki valamilyen pszichiátriai betegséggel érintett, nem lehet indok arra, hogy a mediáció lehetőségétől elzárjuk, feltéve, hogy az adott személy egyébként magában az eljárásban képes aktívan részt venni és a mediáció tárgyát képező ügyben tud nyilatkozni, illetve belátja és mérlegelni tudja a megkötni kívánt megállapodás következményeit.

II. Mit tegyünk, ha a mediációban mentális betegséggel érintett személlyel találkozunk? Kérdések és válaszok a pszichiáter szakorvos tapasztalatai alapján.

HH: Vannak-e olyan mentális betegségek, amelyek érintik a cselekvőképességet? Jellemzően melyek ezek a kórképek?

HT: Igen, bizonyos mentális betegség súlyos eseteiben érintett lehet a cselekvőképesség. Ilyen kórkép   például a mentális retardáció, demencia, schizophrenia, de   alkohol és droghasználattal összefüggően és súlyos fokú hangulatzavarok esetén is előfordulhat, hogy a beteg belátási képessége olyan fokon csökken, hogy az jogi értelemben a cselekvőképtelenségét, illetve korlátozott cselekvőképességét eredményezi.

HH: Ehhez képest jellemzően melyek azok a kórképek, amelyek többnyire nem eredményeznek jogi értelemben vett cselekvőképtelenséget, illetve korlátozott cselekvőképességet?

HT: Többnyire a szorongásos zavarok nem érintik a cselekvőképességet, ahogyan az enyhébb fokú hangulatzavarok, amelyek zömmel depressziót jelentenek, illetve az akut stresszreakciók, alkalmazkodási zavarok sem.

HH: A szorongásos zavarok alatt mit kell érteni?

HT: Ide soroljuk például a generalizált szorongást, amikor a feszültség, aggódás tartósan fennmarad, kiváltó ok nélkül, vagy annak megszűntével is, vagy a pánikzavart, amely során a szorongásos tünetek – amelyeket intenzív testi reakciók (légszomj, heves szívdobogásérzet stb.) kísérnek – spontán, váratlanul ismétlődő rohamokban lépnek fel.

HH: Fontos kérdés, hogy arról, hogy valamelyik fél mentális betegséggel érintett, a mediátor hogyan szerez tudomást. Az egy viszonylag egyszerűbb helyzet, ha ezt a felek szóba hozzák, de ha nem, milyen körülményekből, viselkedésből következtethet a mediátor a mentális betegséggel való érintettségre?

HT: Sokat elárulhat már maga a megjelenés, az illető kézfogása, testtartása, az, hogy mennyire tudja velünk tartani a szemkontaktust. A kommunikáció során észlelt visszajelzések is segíthetnek eligazodni, hiszen ha azt tapasztaljuk, hogy alapvető kérdéseknél is bizonytalan, nem teljesen odaillő válaszokat ad a kliens, vagy úgy tűnik, hogy alaptalanul túlérzékenyen, ingerülten reagál, felmerülhet bennünk, hogy esetleg mentális problémák állhatnak a háttérben.

HH: Ezt úgy tudom magamnak lefordítani, hogy amennyiben mindezek magát a folyamatot nem zavarják, a mediáció folytatható. Amennyiben azonban az említett jelzések, magatartás olyan szintű, hogy az magát az eljárást akadályozza, illetve láthatóan nem várható az érintett féltől, hogy átgondolt, megalapozott döntést hozzon a saját ügyére, érdekeire vonatkozóan, úgy az én meglátásom szerint a mediációt célszerűbb inkább lezárni.

HT: Igen, én is úgy gondolom, hogy ez egy jó megközelítés.

HH: Olyan esetben, amikor a betegség a mediáció során nyíltan szóba kerül, milyen nyelvezetet, kifejezéseket javasolt a mediátornak a betegségre vonatkozóan használni?

HT: Mindenképpen igyekezzünk elkerülni azt, hogy a mediációban részt vevő megbélyegzésnek, degradálónak érezze a mentális problémáját, amely által az lenne a benyomása, hogy nem tekintjük egyenlő partnernek a mediáció során, illetve amelyből esetleg a mediátor elfogultságára következtethet. Előnyösebb úgy fogalmazni a betegségét illetően, hogy „mentális egészséget érintő problémával élő vagy azzal érintett” ahelyett hogy „pszichiátriai betegségben szenvedő”. Célszerű továbbá mellőzni az állapotára vonatkozó sajnálkozó kifejezéseket.

HH: A kommunikáción túl milyen kihívásokat jelenthet a mediátor számára a mentális betegséggel érintett személyek folyamatban való részvétele? Milyen praktikus tanácsokkal tudnád ellátni a mediátorokat e tekintetben?

HT: Bizonyos esetekben a kliens aktuálisan nem kielégítő mentális állapota – annak ellenére, hogy az cselekvőképességét nem érinti – kihatással lehet valamilyen szinten a döntési képességére. Elképzelhető, hogy például egy depressziós hangulatban lévő az aktuális hangulatával kongruens módon hoz meg egy döntést, míg egyéb időszakban, amikor a kedélyállapota már kielégítő, egészen más döntésre jutna. Így fennállhat annak a veszélye, hogy később az illető személy a mediáció során hozott döntését már előnytelennek értékeli és azt egyfajta kudarcaként éli meg.  Ez pedig veszélyeztetheti a megkötött megállapodásban foglaltak betartását. Mindezekre tekintettel nagyon fontosnak tűnik számomra, hogy a mediátor empátiája kifejezett legyen, és felismerje, hogy ezen helyzetekben mi az ügy kimenetele szempontjából a helyes hozzáállás.

HH: A mentális betegek kapcsán gyakran találkozhatunk azzal a feltételezéssel, hogy agresszív, erőszakos viselkedésre hajlamosak. A tapasztalataid mennyiben támasztják alá ezt a feltételezést?

HT: Tapasztalatom szerint a mentális betegséggel élők többnyire az átlagostól érzékenyebben reagálnak, akár a mindennapi stresszhelyzetekre is, azonban csak kis százalékuknál fordul elő, hogy agresszívvé válnak. Tudomásom szerint a bűnügyi statisztikák is ezt támasztják alá. Mindezekből az is következik, hogy sok esetben alaptalan a velük szemben mutatott tartózkodó viselkedés vagy félelem.

HH: A praxisodban Te találkozol-e olyan helyzetekkel, hogy a betegnek megoldatlan konfliktusa van, pl. a munkahelyén? Az ilyen helyzetek hogyan hathatnak a beteg állapotára?

HT: Mindennapi munkám során egyre gyakrabban szembesülök azzal, hogy a beteg tünetei összefüggésbe hozhatóak a munkahelyi stresszhelyzeteivel. Abban az esetben, ha ezen problémáját nem sikerül gördülékenyen megoldani, az visszavetheti a gyógyulása folyamatát is, míg ellenkező esetben a konfliktushelyzet megszűnésével párhuzamosan a mentális állapota is rendeződhet vagy a betegség akár megszűnhet.

Keveset beszélünk a témáról a mindennapokban, hasznos volt erről egy kicsit közösen gondolkodni. Köszönöm a beszélgetést!